Ahogy azt az előző bejegyzésemben írtam, péntektől hétfőig túrázni voltam Szlovákiában. Kellemesen elfáradtam, ma jól esik egy kicsit pihenni és csak az ujjaimat mozgatni a lábaim helyett. 🙂

Hajnali háromkor indultunk, így nem volt előtte túl sok időm aludni. Talán pont ezért próbáltam ezt a kocsiban bepótolni, több-kevesebb sikerrel. A legnagyobb problémám az volt hogy fél óránként elgémberedett a nyakam, bár volt az a pont amikor már ez sem zavart. 🙂
A Magas-Tátrában túráztunk, talán az első nap volt a legkeményebb. Kb 1100 m-ről indultunk felfele, végcél a Hosszú-tavi menedékház volt. A szintemelkedés annyira nem volt sok (900 m), viszont nagyon sziklás volt a terep. Így minden lépésre oda kellett figyelni, nagy hasznát vettem az egyensúly érzékemnek. Nem is tudom pontosan hány óra alatt értünk fel a házhoz, de kellőképpen elfáradtunk. Nagy örömmel konstatáltuk hogy végre meleg van és átfagyott tagjaink kicsit felmelegedhettek. Aztán persze amikor elindultunk újra majd szétfagytunk, így a ház mellett lévő tapintható makettet dideregve néztük végig, az is csoda hogy nem fagyott oda valamelyik ujjam. Visszafele ugyanazon az úton mentünk, csak lefele. Úgy éreztem hogy gyorsabban haladtunk, pedig időben majdnem ugyanannyi volt, de mire leértünk túllendültem a holtponton, így folytattuk tovább a túrát. Elmentünk a Tar pataki vízeséshez is, amivel pontot tettünk az aznapi túránk végére.
Nyolcra megérkeztünk a panzióba. Nem vártunk nagy csodákat, a környéken ez volt az egyetlen ami 16 euroért adta a szállást minden éjszakára. Amikor beléptünk valamit nagyon beszéltek (persze Szlovákul, -angolul senki sem tudott), majd bevittek minket két elég jó kétágyas szobába. A miénknek még nappalija is volt, tv-vel és persze Wi-Fi-vel. 😀 Úgyhogy titokban nálunk melegítettük a konzerveket, szóval majdhogynem otthoni körülmények között ettünk.
Jah természetesen előre látó módon két nappal az indulás előtt Gyulával bevásároltam a csepeli Tesco-ban (mondván itthon minden olcsóbb mint kinn), majd miután elindultunk eszméltem rá, hogy az összes konzerv otthon maradt… 😀 Szóval aki szeretne pár májkrémet, az nagyon jutányos áron elviheti. 🙂
A második nap könnyebb volt jóval. Kellett is, hogy így regenerálódjunk és készülhessünk a harmadikra. Elsőként elmentünk a Csorba-tóhoz, majd tovább kirándultunk a Poprádi-tóhoz. Itt már szakadt az eső, szóval nem tudtam gyönyörködni a táj szépségeiben. 🙂 Arra viszont nagyon jó volt hogy elmerüljek a gondolataimban, és teljesen kikapcsoljam a külvilágot, eléggé zombiként nézhettem ki…
Ebéd után megnéztük a szimbolikus temetőt. A Tátrában rengetegen halnak meg (lezuhannak, elsodorja őket egy lavina, stb), viszont nem túl nagy a hegy, így a halottaknak nem a balesetük helyszínén, hanem ebben a temetőben állítanak fel egy-egy táblát. Elég megrázó volt, itt döbbentem rá hogy az ember mennyire kis pont a természetben. Bármikor jöhet egy rossz lépés, vagy egyszerűen egy véletlen, és az ember táblája idekerül a többi ezer elhunyt közé. Az eső itt is esett, így kellőképp komor hangulatot adott a helynek, bár ide legalább beleillett. Ami viszont elszomorító volt, (Gellért -a túravezetőnk elmeséléséből derült ki), hogy az I. világháború előtt elhunyt magyarok tábláit egyszerűen elvitték, lerombolták. Persze a rendszerváltás óta már bárki idekerülhet, de azokat a táblákat azóta se rakták vissza…

Harmadik nap volt a kedvencem, úgy éreztem hogy hazaértem. Reggel megint korán indultunk, de megérte, ugyanis ellátogattunk a Szlovák Paradicsomba. Már több bejegyzésemben is említettem hogy szeretek mászkálni sziklán, láncon kötélen és bármin amin lehet, úgyhogy most kiélhettem magam, Nagyon hasonlóan nézett ki mint Magyarországon a Rámszakadék, a sziklákon sokszor láncokba kapaszkodva kellett átmászni, természetesen alattunk pedig egy patak folydogált. Volt pár vízesés, ami felett pedig elég meredek létrákon kellett átjutni. Csak hogy ne legyen olyan egyhangú, voltak olyan helyek ahol létrák helyett vas tálcákon kellett lépdelni, egyik kézzel egy láncba kapaszkodva (jó esetben). A patakban is elég sokat sétáltunk, így a vízálló bakancsomat is benedvesíthettem. Gondolom nem kell jobban ecsetelnem, aki eléggé ismer az tudja hogy mennyire élveztem ezeket. 🙂
Párszor feltartottuk a mögöttünk lévőket, de ők szó nélkül tűrték hogy két vak egy gyengénlátó és egy kísérő előttük épp az átláthatatlan akadályokat veszi sorra… Az egyik magyar házaspár arról beszélgetett mellettünk, hogy „jó-jó hogy nem látnak; de hogy jutottak fel a létrákon?” 😀 Amin persze jókat nevettem, de sajnos érthető az értetlenkedésük, nagyon sokan még életükbe nem találkoztak nem látóval. Azért jó abba belegondolni, hogy az ilyen alkalmakkor kis szerencsével elgondolkodnak a körülöttünk lévők (már az is nagy eredmény ha csak egy ember), és lehet hogy pont ezért mer majd odamenni átkísérni egy látássérültet az úttesten. Ha még közben szóba is elegyedik vele, az már teljes siker…
A negyedik nap libegőztünk egy kicsit a Hopokra. Ez nagyjából ugyanaz az élmény volt mint ha a János hegyin mentünk volna, talán egy kicsit hosszabb volt, meg kényelmesebb olykor. Fenn elég hideg volt (kb 4-6fok között), sőt még fújt is a szél, így sokszor dideregtünk ismét. A nap ettől függetlenül verőfényesen sütött, így szépen leégett az arcom. 🙂 Eszembe se jutott hogy miközben két pulcsiban didergek és azon filózom hogy fel vegyem-e az esőkabátomat is pluszban még naptejjel kenegessem magamat. 🙂
Az eredeti terv az volt, hogy elmegyünk egy kis gerinctúrát téve a Gyömbér csúcsig, de ez végül idő hiányában nem valósult meg. Azért így is érdekes volt a sziklás terep, elég erősen emlékeztetett az első napra.
Ha azt írom, hogy ismét rengeteg élménnyel lettem gazdagabb, akkor rám fogható hogy már megint csak önmagamat ismétlem, majd minden bejegyzésemet így fejezem be. 🙂 Pedig tényleg így van. Remélem máskor is lesz lehetőségem visszalátogatni, és bejárni azokat a részeket ahol még nem voltam.